Éjféli álom

Éjfélt ütött már az óra,
A város már eltért nyugovóra,
De te, még papírok fölött görnyedsz,
A betűk összefolynak, szenvedsz.

Lehajtod fejed, a gyertyát eloltod,
Fejed álomra hajtod,
Elalszol lassan csendesen,
Fáradság volt az úr testeden.

Hirtelen felébredsz, egy árnyat láttál,
Mi elsuhant a szobádnál,
Felkapod fejed, s odamész,
Senki nincs ott, félsz.

Visszamész a szobába,
De egy lány feküdt az ágyra.
Csodálkozva néztél rá, s ő rád,
Mindketten szótlanul, nincs vád.

Elbűvölt téged, hogy rád nézett,
Magával ragadott az érzet.
Forró tűz égett szemében,
Elégtél égető tűzében.

Elvarázsolt, fedetlen keble,
Gyertyával világított édes teste,
Leülsz mellé, megfogod kezét,
Nézed tűzben égő szemét.

Félve hozzá hajolsz, megcsókolod,
Elnyom, de te nem akarod,
Csókolod, s simogatod egész testét,
Érzed vágytól duzzadó létét.

Fedetlen testét simogatod,
Közben ajkát csókolgatod,
Már viszonozza tetteid,
Nézed izzó, égető szemeit.

Az ismeretlen nő, leveszi köntösöd,
S simogatással ösztönöz,
Arra, hogy tedd ma magadévá,
Csak egyetlen éjszakává.

Engedsz a kísértésnek, és magadra emeled,
Együtt mozgatjátok izzadó testetek.
Egyre hevesebben, hogy a vágy ég bennetek,
És egyszerre becsukjátok szemetek.

Egyszerre értek fel a csúcs élére,
Testek rángva, remegve,
Ölelkeztek, egymás karjaiban,
Vágy érző rabjaiban!

Végigfeküdtök az ágyon,
Úrrá lettetek a vágyon,
Simogatva, csókolgatva,
Elalszotok hajnalba.

Reggel felébredsz, nem tudod,
Hogy csupán álom volt,
Vagy valóság az a csodás este,
Mert az asztalra voltál fekve.

Papírjaid, dolgaid felett,
Szomorú lett lelked,
Hogy csupán álom volt az éjszaka,
Bárcsak örökké álomba maradna.

Fáj a hátad, nem tudod mitől,
Sebet érzek, a köntös mögül,
Leveszet, s tükörben megnézed,
Hátadon karcolás nyomok égnek.

Elmosolyodsz, valóság volt az este,
De ki volt a lány, kinek gyönyörű teste,
Elvarázsolt téged, egyetlen éjszakára,
Reménykedsz, holnap este is hátha…