Megint

Bambán bámulom a monitort. Amikor megunom, előveszem a könyvemet. Bebújok a puha, meleg paplan alá, és olvasni kezdem. Annyira belemerülök, hogy nem hallom, valaki jön fel a lépcsőn. Csak arra térek vissza a könyv világából a valóságba, hogy kopognak az ajtómon.

- Szabad!

És Te állsz az ajtóban. Annyira meglepődök, mint rút kiskacsa, mikor megtudja, hogy mégsem rút kiskacsa.

- Nővéred engedett be. – mondod – Remélem nem baj! Már nem bírtam tovább, hogy…

- Mit nem bírtál? – kérdezem, és közben azt gondolom magamban, hogy biztos hiányzom, azt nem bírod már. Éljen! Szeretsz! Végre! Juppijééé! Másért nem lehetsz itt egy csokor tulipánfavirággal a kezedben!

- Azt, hogy nem látom ezt a csini mini csicseriborsót – és elmosolyodsz, ahogy én is.

Hosszú beszélgetés indul… olyan mintha évek teltek volna el, hogy nem láttalak. Csupán két hét volt.

Kicsit cikinek érzem a pizsimet, de Téged láthatóan nem zavar.

Minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy ne aludjak el, és Te ezt észre veszed.

- Látom, fáradt vagy – megcsókolsz – Hagylak aludni, holnap reggel visszajövök.

De én nem akarlak elengedni, mondom Neked némán, és magam mellé húzlak.

- Milyen jó megölelni! Már el is felejtettem! – suttogod, majd adsz egy szemérmes puszit az arcomra.

Én csak arra gondolok, hogy milyen jó így, Veled. A karjaid ölelésében. Többre nem is vágyom.

És reggel meglepetten veszem észre, hogy egyetlen védelmezőm a plüss, és hogy valami nagyon nyomja a vesémet.

A könyv. Amit olvastam, mielőtt beléptél…

Be se léptél!

Ez is csak egy álom volt.

Megint.

Egy álom Érted, Neked, akinek nem kellek.

(2007. április 29.)