Holtan fekszel az árokban,
Lelked testedből kiszáll,
Hangosan beszélsz magadban,
Lelked lassan az égbe száll.
Távolból nézed a tömeget,
Ahogy körülötted állnak,
Egy tűt találnak melletted,
Életedért ádáz harcot vívnak.

Egyre távolabb szállsz,
Elfehéredik minden,
Egy nagy kapun átsétálsz,
Rajta ez áll: “Visszaút nincsen!”
Sűrű ködbe burkolódzik a táj,
Mintha fellegek közt járnál,
Szíved elszorul, nagyon fáj,
Tudod, fájdalmat okoztál.

A ködből előbújnak a múltbeli képek,
Szemedből a könny lassan csepereg,
De letörölni őket vétek,
A kép és gondolat együtt pereg.
A könny arcodon végigcsurog,
Szádon érzed sós ízét,
Tested mozdulatlan, de agyad forog,
S látod életed fontos képét.

Látod azt, hogy megfogantál,
S, hogy anyád világra hozott,
Kisbaba nem maradtál,
S anyád félve óvott.
Látod magad a Balaton partján,
Ahogy apáddal együtt játszol,
Látod magad az évnyitó napján,
Ahogy az igazgatóval kezet rázol.

Látod magad az iskolában,
A felvételi napján,
A továbbtanulás romokban,
Sétálsz a Duna partján.
Gondolkodsz, s dűlőre jutsz,
Hogy a világ jobb lenne nélküled,
De sorsod elől elfutsz,
S a nyugalmad nem leled.

Úgy érzed, üldöznek,
A világban helyed nem leled,
Félsz, hogy rádlelnek,
S, ha rádlelnek, végeznek veled.
Kellett valami, mi feldob téged,
S elűzi a sok gondot,
Már nem számít élted,
S megszeretted a fehér drogot.

Látod, hogy remegő kezed,
Feltűri az ingujjad,
Lassan lehunyod szemed,
S a tűvel, belövöd magad.
Életed csak rosszabb lett,
Mert folyton kellett az anyag,
Tudod, ez így nem mehet,
Mert egyszer túllövöd magad.

Látod magad az utolsó estén,
Ahogy belövöd magad,
Elindulsz az árok mentén,
S egyre inkább kábul agyad.
Egy métert se haladsz,
S tested összecsuklik,
A földbe harapsz,
Életed örökre elveszik.

Látod magad a temetőben,
Hol a tömeg téged sirat,
Te felhők közt, sűrű ködben,
Elsírod magad.
Apád, anyád sír és gyászol,
Koporsód eresztik a mély sírba,
Anyád arca előtt fekete fátyol,
Mert te eltávoztál az Örök Álomba.

Újra fehér, s ködös minden,
S rájössz arra, hogy,
Lelked életedért nem vétlen,
Tetteidért nincs, mit mondj.
Lelked belenyugod,
Életed most már nem félted,
Szemed lassan lehunyod,
Elsötétül örökre minden.

2003.