Dobozolt jelen

Úgy érezte, már nem ismeri magát. Nem találta azt, aki lenni akart mindig, és aki nemrég az is lett. Elveszítette.

Aztán mikor rájött, mi segíthet, odarohant a dobozhoz. Kinyitotta, és kutatni kezdett. Remélte, hogy rátalál valamire. Valamire, ami segít.

Néha halvány kép ugrott be. Racionalitást érzett, de elvesztette. Előtte a múlt. A múltja. Fájó emlékek. Könnycseppeket vesz észre, miközben arcához kap. Újra érzi a múltat. Megint fáj. Megint kérdéseket szül. Azokat, miket akkor is. És válaszokat most sem kap. Csak alakul. Csak figyel. Csak emlékszik.

Minden fontos lesz, hirtelen világosodnak dolgok. Nem mostanra. Csak a múltra. Ami már nincs, ami már nem fontos.

Persze mit is tekinthet múltnak? Ami egy perce volt, vagy, ami fél éve? Nem is tudja, de érzi, hogy tovább kell mennie. Előre, a jelen felé. A mostba. A most az az érzés, hogy nem érez, az az ismeret, hogy nem ismeri magát.

Hajtja valami belül. Akarja, hogy átrágja magát megint. Még egyszer. Aztán soha többet. Miközben újabb cseppeket hullajt a múltjáért, eszébe jut, hogy mi lehetne, ha csak egy apró pillanatot megváltoztathatna. Elképzeli, de akkor el is veti. Mint addig bármikor. Nem változtatna, más lenne. Miután szétfoszlik képzeletében a gondolat továbbindul. Néha szánalmat érez saját maga iránt. Butaságnak tartja, amiket tett, kiismerhetetlen csitrinek, ahogy viselkedett. És eljut a mosthoz. Habár tisztul a kép, még mindig csak tapogatózik. És tudja, változnak benne az ismeretek, a fájdalmak, a történtek.

Elcsomagol mindent. Letörli a könnyeit. Belenéz a tükörbe. Hosszan, mintha keresne valamit. Valakit. Aztán csak ennyit mond: „viszlát! Reggel már más vár talán.”

(2007. augusztus 5.)