Bárcsak
Ó, bárcsak lenne a világ ismét szép,
Tavasszal nyíló virág-kép,
Mi pezsdíti a lelki gyönyört,
Mi szárazságnál vízzel köszönt.
Ó, bárcsak ismét boldog lenne e táj,
E szomorú, halvány lélek-rózsaszál,
Ki csendesen fülel halk „szeretlek” szóra,
De csak azt hallja, hogy ketyeg az óra.
Ó, bárcsak múlna a fagyos tél,
A sosem tűnő szomorúság-fény,
Mi átokként ül fejem tetején,
Mit kísér jeges, hideg kétség.
Ó, bárcsak rügyeznének a fák,
A szerelmet ígérő tenyérnyi rózsák,
Mik sosem hervadnak el,
Mik örök boldogságot ígérnek.
Ó, bárcsak jönne valaki,
Egy kicsiny fénysugárnyi,
Ki széppé teszi a világot,
Ki hűséggel szeret egy rózsaszálon.
Ó, bárcsak jönne valaki,
Egy férfi, ki lelkem segíti,
Ki eltünteti fájdalmamat,
Ki elűzi fagyhalálomat.
(2007. március 2.)
|