Egyszer minden elmúlik a világon.

Van, ami gyorsabban, mint a nyíló virágok hervadó élete. Van, ami lassabban, mint a csalódások utáni üresség. A fájdalom, amit okoztatok. Hogy jó üzletnek vettétek a szívem nyújtotta értékeket, de fizetni elfelejtettetek. Mindketten. És aztán lassan, együtt szürkére színeztetek. Mint a hamut. Mintha Ti ketten szövetségre léptetek volna, lassan vettétek el a világ színeit tőlem.

Lángokból hamuvá tettetek. Bimbózóból rohadó virággá.

De majd egyszer újra kinyílok, és Ti nem fogjátok látni. Újra tűzbe öltözöm, de melegét nem fogjátok érezni. Újra látom majd a színeket, de Ti vakok maradtok rájuk. Mint eddig…