Szürke világ

     Sokáig tartott, de végül is rájöttem. Nem a világ a szürke, hanem mi, saját magunk vagyunk azok. Beleolvadunk, ott ragadunk, s megszűnünk önállóan létezni, saját szürke nézetünk, s monotonitásunk rabjai leszünk. Csak az érzés az, hogy a világ, miben élünk szürke… tévedés, ez az érzés belülről fakad, hogy saját szürkeségünket leplezve elhitessük magunkkal, s környezetünkkel, hogy nem mi vagyunk a hibásak. Talán észre se akarjuk venni a körülöttünk zajló színes világot, inkább sodródunk, s beállunk a szürke emberek áradatába.

     Sokáig én is így éltem. Becsuktam szemem, s egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy én is beálltam a sorba, s éltem monotonnak tűnő életem. Nem is tűnő, mert az is volt, csak tudomást nem vettem róla. Tudom jól, hogy hibát követtem el, hogy felvállaltam ezt az eszmei irányzatot, de nem tehetek róla, akkor úgy éreztem, hogy közéjük tartozok, de csak ámítás és hazugság volt az az élet. Bátor lettem, vállalni mertem saját magam, kiálltam, s felvállaltam érzéseim, gondolataim, s kiléptem a monoton léptekben haladó sorból, s egyik pillanatról a másikra magával ragadott a világ forgataga, s eddig észre nem vett színessége. Hirtelen, hatolt belém felismerések tömkelege, miket csak idővel tudtam feldolgozni. Rájöttem arra, hogy nem vagyok se statisztikai adat, se dolgokban közömbös, az ok okozatból kimaradó egyed, s átlagba tartozó, hanem átlagon felüli vagyok, s mindenki az, ki felvállalja saját magát, s születésétől fogva egy olyan világban él, mi számomra egy ideig nem is létezett.

     A szürke világ nem létezik, magunkban, belső motivációra alakul ki, s elhitetjük magunkkal, hogy nem vagyunk különbek másoknál, gépek vagyunk egy gyár monoton sora mellett állva. De egyszer eljön a felismerés, hogy kik és milyenek is vagyunk valójában, s ha nyitunk a világ felé, akkor ezernyi kapu nyílik ki előttünk, s tárt karokkal fogadnak majd minket… megtanuljuk becsülni embertársainkat, a világot, s saját magunkat is.

2006.