Búcsú

Dohos levegő, penészes falak,

Szemedből a könny kifakad,

Oly szép emlékek törnek elő a mélyből,

Kifakad minden, egy érző szívből.

Érdes tenyered simogatja a falat,

Oh, ezernyi és ezernyi gondolat,

Mi lesz most, hogy elhagyod,

Hogyan fojtod el bánatod?

Lépcső, mennyiszer ültél tetején,

Hányszor átkoztad, hányan vagytok még?

Korlát, hányszor bújtál hozzá átölelve,

Bánatodban osztozva, a múltat feledve?

Minden megkopott, de minden a régi,

Pislákoló lámpák halovány fényei,

Hangok, mik ezer évesek,

De mégis, fejemen léteznek…

Kisgyerekként játszadozva, pöttyös labda gurul,

A szomszéd gyerek, ki könnyen bedurvul,

Az első édes csókot is te láttad,

A csalódásban is társad találtad.

Az első cigaretta füstjét is te szívtad,

Az első versem is te írtad,

Még mindig ott van, de a por belepte,

Falra vázolt apró kis versike.

Te voltál tanúm, mikor igent mondtam,

Te voltál, mikor boldog apa koromban,

Meséltem, miket csináltunk mi együtt,

És ez a mi titkunk, nem feledjük.

Most vérző szívvel állok előtted,

Könnyeim bevallom, csepegnek,

Isten veled, te legjobb barát,

Lépcső, és odabújós korlát.

Kimegyek, nem nézek vissza,

Hallom, ahogy óriás gép lecsapja,

Hatalmas vérszívó karjait,

Érzem életem emlék porait.

Fekete ruhában másnap elmegyek,

Hatalmas sírodra egy virágot teszek,

Hidd el, örökre szívembe zártalak,

És örökké bezárult e fájdalmas lakat.

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján