Újjá születtem
Hűvös őszi délután volt,
Nem láttam már semmi jót,
E romlott, bűzös világban,
Létem eltűnt a homályban.
Szitál a köd, mintha eső esne,
Fejemre, s egész testemre,
Elegem lett e rideg világból,
Nem kérek már fájdalmából.
Lassan sötétedik, kigyúlnak a fények,
Az emberek, mint mérgezett férgek,
Csúsznak, másznak egymáson át,
Hogy elérjék életük végső célját.
Ők látják a célt, vagy csak hiszik,
Hogy a vég tényleg létezik?
Már nem látom, s nem is hiszem,
Már nincs miért léteznem.
Nincs ki szeret, ki megfogja kezem,
Ha bajban van nehéz létem,
Nincs senki, kire számíthatok a bajban,
Csak nézik, elsüllyedek a lápban.
Nézik, s senki nem nyújtja kezét,
Hová lett az emberiség?
Érzem, hogy fulladozok a láptól,
Már nem félek a haláltól.
Elveszek majd, senki nem sirat,
Nem látogatja majd senki síromat,
Senki nem visz majd virágot kövemre,
Elveszek majd, a feledés sötét gödrébe.
Akkor miért van értelme létemnek?
Földbe tipornak, féregnek neveznek,
Miért kéne maradnom e világban?
Inkább önként eltűnsz a homályban
Ahogy sétálok a kihalt utcán,
Varjú károg a pislákoló lámpán,
Tudtam, megértettem a jelet,
A halál már vár engemet.
Felszáll, mintha az utat mutatná,
Olyan, mintha a halált kutatná,
Futok utána becsukott szemmel,
Követem őt tiszta lélekkel.
Megbízom benne, tudom jót akar,
Tudom, megváltást hoz hamar,
Nem tehetek semmit, jobb lesz a világ,
Ha nem nehezítem nehéz sorsát.
Szakad az eső, lehet valaki sirat?
Áh, ez eltévedt gondolat,
Ki siratna engem, s miért tenné,
Arcát értem miért könnyezné?
A Lánchídnál állok, követem a kárhozót,
Követem, mint a rosszat megváltót,
Odamegyek hozzá, ő a korlátra repül,
S károg rám a sötét mögül.
Odamegyek a korláthoz, tudom sorsom,
Életem majd habok közt oltom,
Lenézek a sodró Dunára,
Mint habzó, s sötét óceánra.
A csúszós korlátra felállok,
Gondolatban már szállok,
Az ég felé, fel a Mennybe,
A boldog, s örök létbe.
Ahogy néztem a sodró Dunát,
Lelkem játszotta szomorú dalát,
Életem rideg fájdalmát,
Kínját, s összes bánatát.
Könnyem csorogni kezdett szememből,
Miért részesültem így a földi létből,
Miért én voltam a különc, a áruló,
Miért értem jött a tollas hírmondó?
Miért velem történnek ezek,
Azért, mert senki nem szeret?
Miért nem szeret engem senki,
Miért nekem kell menni?
Tudom, ez a sors akarata,
Ellenszegülésnek nincs hagyata,
Már megszoktam életem folyamán,
Csak rossz ér a létem során.
Nem érdekel már semmi e világon,
Már vár a boldogságom,
Mennem kell, hív a halál hívó szava,
Lelkemnek nincs miért maradnia.
Kisebb tömeg gyűlt össze a túloldalon,
Talán, hogy osztozzanak fájdalmamon?
De akkor miért csak állnak ott egyhelyben,
Miért nem segítenek elveszett lelkemen.
Nem azért vannak, hogy segítsenek,
Nem akarják nyújtani kezeiket,
Hogy kihúzzanak a szívó lápból,
Túlságosan félnek a haláltól.
Ők csak nézni akarják utolsó percemet,
Lássák, a halál elviszi lelkemet,
Látni akarják a léttel való utolsó csatámat,
Mit majd elveszítek, késő bánat.
Utolsó ütközet, utolsó párbaj,
Utolsó fájdalom a halál által,
Már nincs sok, s vége lesz mindennek,
Jobb helye lesz majd lelkemnek.
Szinte már kiéhezve várják,
Lelkem és a halál csatáját,
Követelik, önként dőljek bele a halál kardjába,
Már úgy is minden hiába.
Így döntöttem, nincs visszaút,
Vár a fehér, s fényes út,
Vár engem, bele kell dőlnöm,
Testemet a kardba döfnöm.
Becsukom szemem, s felállok a korlátra,
Megteszem, mire a tömeg vár órája,
Egy utolsó pillanatot vetek a Dunára,
S beleugrok végzetem zuhatagába.
Megkapták, mit akartak oly hevesen,
Önként feladom siralmas életem,
Miközben zuhanok, csak nevetek rajtuk,
Ők maradnak, én az égbe jutok.
Szinte örömtáncot járnak,
Ahogy zuhanni látnak,
Majd belecsobbanok a rideg folyamba,
Hogy eltűnjek majd a sötét homályba.
A víz alá merül egész testem,
Magamnak már nem volt ura lelkem,
Csak süllyedek a folyam aljára,
Síromba, az öreg Dunába.
Levegő helyett a vizet nyelem,
Csak remeg tehetetlen testem,
Lehunyom szemem, várom végzetem,
Hogy a habok közt a halál rám leljen.
Már nincs sok hátra földi létemből,
Érzem, valaki jön értem az égből,
Könyörgöm, vigyen el bárhova innen,
Csak jobb lehet, mint e világi létem.
Érzem, valami megragad engem,
De csak lelkem száll, marad testem,
Testem hullámsírban fekszik,
Szomorúságom benne rejlik.
Látom, ahogy lelkem száll az égbe,
Hogy a tömeg vígan, röhögve,
Nézik a Dunát, süllyedő testem,
De nem látják szálló lelkem.
Röhögnek rajtam, vígadnak vesztemen,
De majd rájuk is jő veszedelem,
Majd lesz számotokra is rossz az élet,
Miközben élvezem a földi létet.
Majd én se sírok értetek,
Majd nem fogom kezetek,
Hagylak titeket elveszni a homályban,
Nagy fájdalmatok lesz még e világban.
Szállok egyre feljebb az égbe,
Már csak a város pislákoló fénye,
Látszik ki a felhők mögül,
Ezernyi kis fény, a sok közül.
Egyé olvad, mint ezernyi mécses,
Mint holtak napján, ezernyi mécses,
Gyönyörű a látvány, csodálatos,
Mint karácsony, oly hangulatos.
Hirtelen világos lesz az egész térben,
Hol vagyok, már fent az égben?
Elvakít a tiszta fehér fény,
Szívem tüzes forróságban él.
Valami új, valami változás vár létemre,
Megváltás ez földi létemre nézve,
Lábam alatt fehér köd száll,
Lelkem a felhők tetején jár.
Homály van, de ez olya kellemes,
Lelkem szinte száll, repdes,
Attól az örömtől, végre itt vagyok,
S örökre itt is maradok.
A gomolygó köd mögött kapu látszik,
Közelebb megyek, lelkem rá vágyik,
Tetején ez a szöveg olvasandó,
Eljött az idő, halandó.
Átlépek boldogan a küszöbén,
Vissza se nézek a világ peremén,
Belevetem magam az ismeretlenbe,
A fehér köd sűrű rejtélyébe.
Nagy alak áll előttem,
A kapu bezárult mögöttem,
Nem látom arcukat, elvakít a fény,
De ősz szakálla a gomolygó ködig ér.
Nézem őket. Kik ők, mit akarnak?
Ők az őrzői a menny kapujának?
Mély hangon szól az egyik hozzám,
Mi szél, sugallat hozzánk?
Szólni nem merek, rémisztő a hangja,
Lelkem sűrű ködben az eget tapossa,
Toporgok, a válaszon gondolkodom,
Hogy mondjam el hatalmas bánatom.
Látták, hogy félek, s nem válaszolok,
Tudják ám, hogy mi szél hozott,
Mondta a másik érdes hangján,
Nem volt maradásod a föld világán.
Biztos ezt akarod tenni léteddel,
Hagyni mindent, mi érdekel,
Ott hagyni azokat, kiért életed,
Egy életen át szentelted?
Megváltoztatnunk nem szabad akaratod,
De segítünk jó döntést hoznod,
Gyere lépj közelebb, szedd össze magad!
Hagyd, hogy a képek magukkal ragadjanak!
Gyere, nézz bele a fortyogó üstbe,
Halld a lágy zenét füledbe,
Szippantsd magadba jó mélyen illatát,
Lásd meg múltad világát!
Hirtelen magukkal ragadnak a képek,
Pedig még anyám pocakjában élek,
Látom magam, mikor megfogantam,
S mikor először a világot láttam.
Látom magam, hogy egyre cseperedek,
Látom, hogy kezembe tollat veszek,
Látom, szüleim mennyire szerettek,
S tudom, soha nem felednek.
Nem ők tehettek róla,
Elsodorta őket életük sorsa,
Elhívta magához őket az ég,
S egyedül voltam még.
Látom, hogy nem maradtam egyedül,
Látom, valaki rendületlenül,
Vigyázott rám, tudtom nélkül,
Figyelt engem a felhők mögül,
Sose voltam egyedül, velem volt anyám,
S óvó kezével védett az apám,
Látom az embereket, kik szerettek.
Csak tudnám, eddig hol rejteztek?
Miért nem mutatták ki, mit éreznek?
Féltek, vagy ők féltenek?
Miért nem tudtam meg soha,
Szerettek, oh Istenem, mióta?
Látom magam, már nagy vagyok,
Szobámban, magányosan rohadok,
Hívtam engem barátok, legyek velük,
De akaratommal lelkem szembeszegült.
Nem, ők szerettek engem,
Csak én rejtettem igazi létem,
Én akartam, de lelkem nem,
Oh, ezt sosem feledem.
Én voltam a rossz, a gonosz,
A rút, áruló és alattomos,
Én voltam a féreg ezrek tömegében,
Nem ők, kik szerették romlott létem.
Könnyek csordulnak ki szememből,
Sebek szakadnak fel szívemből,
Oh, Istenem! Én voltam a hibás,
Csak én, s senki más.
Megbántottam azokat, kik szerettek,
Hogy bocsátom azt meg lelkemnek?
Már nem tehetek értük semmit,
Már nem szerethetek soha senkit.
Letérdelek zokogva a gomolygó ködbe,
Vigyen el inkább a pokol ördöge,
Azt hittem itt az égbe boldog leszek,
De minden érzelmem elveszett.
Itt fogok szenvedni magányosan,
Ez tettemért bűnöm, hogy botrányosan,
Viselkedtem azokkal, kik szerettek,
S soha nem felednek.
Látom magam, mikor síromba tesznek,
Azt, hogy százak koporsómra virágot ejtenek,
Fátyluk alatt könnyük hull értem,
Hogy ily módon adtam földi létem.
Ahogy eresztenek be végső nyughelyembe,
Vihar jő, s ezernyi könnycsepp hull a földre,
Apám és anyám sirat az égben,
Hogy elhagytam e világi létem.
Fekete ruhában, fekete emberek,
Síromra szomorún koszorúkat tesznek,
Elmormognak egy imát feledtem,
Gyertyát gyújtanak mellettem.
Vége lett a képeknek hirtelen,
Saját könnyeim közt fetrengem,
Zokognék és ordítanék a világnak,
Bocsássatok meg e vak barbárnak.
Érdes, öreges hangon szól hozzám az egyik,
Ugye, az igazság néha a szívünkben rejlik?
Ránézek, de nem látom a fénytől,
S könnyem még mindig hull szememből.
Nézz mélyen szíve zugába,
Mutass megbánást tetteid nyomára,
Megbántad mit tettél, kitárod szíved,
S visszakapod földi léted!
Szemem felcsillan, mikor kisgyerek,
Sírás helyett, a kezébe csörgőt rezget,
Szívembe boldogság költözik, oh Istenem,
Köszönöm, még egy esélyt adsz nekem!
Hírtelen újra tiszta fehérség,
Csodálatos e szépség,
Olyan fehér, s csillogó,
Oly szépen vakító.
Újra felhők közt száll a lelkem,
S tömeg még mindig felettem,
Nézik testem, hogy a víz a felszínre hozza,
Értem magát két ember a vízbe dobja.
Megragadják sodró testemet,
Kihúznak a partra, merevedett,
Végtagjaim nem mozognak,
S tüdőmbe levegőt pumpálnak.
Nézem a tömeget, aggódnak értem,
Hogy nem vettem észre, nem értem,
Ők féltenek, s nem a halálom akarják,
Nem kergetnek, maguk halálra aggódják.
Lelkem lassan leszáll a földre,
Parton fekvő testem melléje,
Belebújik testem a ruhájába,
S létem visszatért e világba.
Vizet köhögök fel átázott tüdőmből,
S könny csordul ki a szememből,
Ránézek az emberek arcára,
Látom, nyugvást hoztam rája.
Arcuk kisimult lett, már nevetnek,
Hogy visszatértem közéjük, örülnek,
Boldog vagyok én is, hogy újra itt vagyok,
Hogy az élettől még egy esélyt kapok.
Esküszöm mindenre, mi e világon szép,
Hogy többé nem leszek olyan, mint rég,
Már nem leszek soha többet szomorú,
Undok ember, s érzelem romboló.
Esküszöm saját életem minden percére,
Hogy az életet élvezem, örökre,
 |
Boldog Névnapot! |
|
| | |
| |
|
|
|
Tóth Zsuzsanna |
|
|
| |
| |
|
|
|
Kereslek |
|
|
| |
| |
|
|
|
Új remények |
|
|
| |
| |
|
|
|
Esztelen szív gondolatai |
|
|
| |
| |
|
|
|
Merre tart az élet? |
|
|
| |
| |
|
|
|
Élek megint, mert érzem... |
|
|
| |
| |
|
|
|
Gondolatok |
|
|
| |
| |
|
|
|
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
