Utolsó figyelmeztetés
Nem vigyázunk, vesztünkbe rohanunk, A fellegekből a mélybe zuhanunk, Saját magunknak köszönhetünk mindent, Hogy nem tiszteltük e drága kincset.
Az utolsó figyelmeztetéseket kapjuk, S mi csak a kegyelemdöféseket adjuk, Nem veszünk tudomást, nem figyelünk, S a csúcsról, majd a mélybe szédülünk.
Veszélyek vesznek körül minket, Elpusztítanak, felőrölnek mindent, Nem veszzük észre, miért történik mindez, Majd csak akkor, mikor már késő lesz.
Végveszélyben vagyunk, mi csak virulunk, Mi a kínt okozza, abba nem hagyunk, Nem látjuk magunk előtt a jövő dolgait, Süketek vagyunk, nem halljuk kínzó szavait.
Pusztulás vár minden egyes lényre, Nem figyeltek a veszélyre, Nem lesz maradása senkinek a világon, De senkit nem érdekel, úgy látom.
Minket nézve nem fenyeget, De ezernyi apró kis gyereket, Kiket majd unokáink szülnek e világra, Eltűnnek majd a végső homályba.
Féltem őket, hiszen saját vérünk,
Azok, kik e világi létük, Hagyják itt, mert mi vétkeztünk, Mi hibánk, tévedtünk.
Istent akartunk játszani, nem tudtuk, Hogy a játékban gonosz bábuk voltunk, S tönkretettük a szépséget, S milliónyi apró létet.
Sajnos már vissza nem lehet fordítani, Nem lehet, ha fáj ordítani, Szembe kell nézni a kínzó halállal, S e szép Föld pusztulásával.
2005. |