Légy büszke rám

Atyám, e sorokat csak te olvashatod,
Jó anyámnak meg nem mutathatod,
Félek, ha olvasná soraim, hirtelen,
Összeesne, s elvinné a végtelen.

Fogságba estem apám, sajnálom,
Nem írható le az a fájdalom,
Mit érzek, hogy szégyent hoztam rád,
Már nem lehetsz büszke rám.

Tudom, én vagyok a mindened,
Az egyetlen kis gyermeked,
Aki szégyent hozott fejedre,
S fogságba esett egy életre.

Azért írom e sorokat, mert nem tudom,
Hogy világon van e maradásom,
Nem tudom, hogy élek e még,
Mikor megérkezik e levél.

Nem biztos már semmi sem,
Már felkészült fiatal lelkem,
Hogy itt hagyja a földi életet,
Mindent mi széppé tette a létet.

Nem tehettem semmit apám,
Nem viselkedtem gyáván,
Ezrek haltak körülöttem,
Én mentem, nem menekültem. 

Azt tettem, mire neveltél,
Azt, hogy más életért,
Enyémet áldozzam, ha kell,
Még ha ezernyi holt is hever.

Ezrek közt rohantam életért,
Életet áldozzak egyetlen gyermekért,
Ki közénk keveredett hirtelen,
S a golyók szálltak esztelen.

Társaim estek össze mellettem,
Hideg rázta reszkető testem.
Szinte már megérintettem a gyermeket,
Mikor az ég elszólította e kis életet.

Holtan zuhant össze, kezembe esett,
Vérzett sebe, teste reszketett,
Ott térdeltem a forró vérében,
Üvöltöttem! Miért Istenem!?

A németek csak törtek előre,
Nem volt menekülés előle!
Megsebesítettek, nem volt mit tenni,
Nem lehetett vérbosszút, nem volt merre menni.

Tarkómhoz fegyvert szegeztek,
Áruló féregnek neveztek,
Agyon akartak lőni, mint egy kutyát,
Elhajítani, mint egy használt csizmát.

Felkészültem, én is ezrek közt vesztem létem,
Nem könyörögtem, nem kértem,
De megkegyelmeztek életemnek,
És fogolytáborba vezettek.

Ne aggódj apám, egy szó se jött ki ajkamon,
Ha azt kérdezték, ki vagyok, csak a rangom,
Mondtam nekik folyton folyvást,
Nem tisztelem én az árulást.

Kínoztak, ütöttek, s vertek,
Ha kellett, akkor éheztettek,
Megtettek mindent, hogy szóra bírjanak,
De én ellen álltam a kínzó kínoknak.

Szörnyű állapotok vannak a táborban,
Hatunknak egyetlen kicsi katlanban,
Kell aludnunk, s élnünk,
Földbe tiporják a létünk.

Mocskosak vagyunk, seben nem gyógyul,
Elegem van már a bajból, s búból,
Ha nem végeznek ki nemsokára,
Betegség visz a másvilágra.

Megváltás lenne a halál nekünk,
Ne kelljen itt szenvednünk,
Vannak, kik végeztek magukkal,
De én nem játszom a sorsommal!

Ha az a sorsom, hogy itt szenvedjek,
Az hogy kínzó fájdalma legyen testemnek,
Akkor elhiszem, s elfogadom,
Úgy várom majd halálom.

Szökni nem tudunk, e kegyetlen fogságból,
Menekülésünk nincs a haláltól,
Érezzük, hogy vár minket, hívogat,
Közben biztos kacag nagyokat.

Várjuk, mikor kerül ránk a sor,
Mikor folyik vérünk, mint a vörös bor,
Mikor száll ki lelkünk testünkből,
Mikor lesz szabad raboskodó lelkünkből.

A csontjaink kilátszanak éhezünk,
Éhínségtől szenvedünk,
Úgy bánnak velünk, mint állattal,
Mint az utcára vetett kutyával.

E sorokat azért írom apám,
Mert tudom, a halál vár rám,
S lehet ezek az utolsó szavaim,
S többet nem beszélnek ajkaim.

Kérlek légy büszke egyetlen fiadra,
Ki életét a hazáért áldozta.
Őrizzetek meg emléketekben,
Szárnyaljak a képzeletben.

Kérlek vigyázz jó anyámra,
S ne mondj átkot a hazámra,
Légy büszke rám, jó apám,
S gondolj néha rám!

Éljetek boldogan, drága szüleim,
Őrizzétek meg utolsó szavaim,
Értem néha gyertyát gyújtsatok,
Búcsúzok, Egyetlen fiatok.