Költői bánat

Magával ragad valami megfoghatatlan,

Érthetetlen bánat,

Mikor szobámban egyedül ülök,

És ajtaja zárva.

Nem szól se zene, se dallam,

Még madárcsicsergés se.

Tél van, sötétedik, és

Egyedül nézek a Semmiségbe.

Szomorún, gyáván, magányosan állok

E szoba közepén,

Rejtelmes, balga szomorúság

Rabul ejt ismét.

Hallom, csak a gép zúg,

Látom az utcai lámpafényt,

De lelkem valahol Mélabú Birodalomban

Keresi boldogság rejtekét.

Ama boldogságét, melyre

Itt is lelhetek,

Csak az ajtót kéne kitárnom,

S beengedni Lelkeket.

De mégse teszem,

Mert költői e magány,

Mert így megy az írás

Nap alkonyánál.

Költőként dalolom el,

Fogom versbe a bút,

E megfoghatatlan, magányos

Örök szomorú koszorút.

(2006. december 26.)