Zavar

         Furcsa érzések kavarognak most bennem. Ülök az ablak előtt, nézek ki a nagy semmibe, gondolkodok, kérdéseket szegezek magamhoz, de néma csend, nem tudok rá felelni, csak ezernyi újabb kérdés merül fel bennem. Nem értem a körülöttem zajló világot. Olyan érzésem van, mintha egy aprócska csónakban egyedül ülnék, a nyílt óceán körülfogna, s látnám, hogy a vihar csak közeledik felém… nem tudok semmit se tenni, egyedül vagyok, magányosan, s csak várom, hogy a vihar magával sodorjon, s az óceán legyen a sírom. Félek, nagyon félek.

         Félek, megőrjít a zavar, az a tudat, hogy nem vagyok tisztába azzal, hogy mi miért történik. Fura, tudat alatt érzem, hogy a dolgok miértjében én vagyok a hibás, és mindent magamnak köszönhetek, holott azt se tudom, hogy mik okozzák e zavart. Kezdek összezavarodni, a gondolatok cikáznak fejemben, egyesülnek, majd szét vállnak, nem alkotnak egy értelmes egészet. Értelmem határait feszegetik a történtek, s már ott tartok, hogy a kín, már-már fizikai fájdalomba megy át. A fejem is belefájdult abba, hogy értelmet keresek az értelmetlenben.

         Talán egyszer megnyugszom, ahogy körülöttem is a viharos óceán, s az idő elteltével talán majd a nyugalom tengere vesz körül. Nehéz, nagyon nehéz olyanban értelmet keresni, mi számunkra értelmetlen vagy csak elfogadhatatlan… mindenki alternatívákat keresik, kiskapukat, melyek megoldják, s áthidalják a dolgokat, de csak egy időre, végleg nem, ahhoz szembe kell néznünk velük…

Nagy kérdés, hogy legyünk e boldogak egy álomvilágban, meneküljünk e el a gondok elől, azzal biztatva magunkat, hogy az idő majd mindent megold, vagy nézzünk szembe a valósággal, s legyek esetleg csalódott, de tiszta lelkiismeretű ember? – nem tudom, de jobb előbb szembenézni a valósággal, s úgy keresni a boldogságot, mint egy álomvilágból kikerülve szembesüljünk azzal, hogy ami volt, az csak látszat, semmi több.

2006.