Fájdalom…már annyiszor átéltem, hogy vérző szívem teljesen összeomlik, ha csak rá gondol. Ilyenkor nem látom értelmét a világnak, értelmetlenül nézek magam elé, és gondolkodni se tudok. Jó, lehet az én hibám, mert legtöbbször fel se akarom fogni azt a dolgot, ami a fájdalmat okozta, a belső hang mindig azt súgja, van remény…de nagyon sokszor tévedet már…de mindig hiszek neki, hiszen reménykedek.

     Fura, hogy egyetlen szó, vagy tett is elég ahhoz, hogy egy szívet megsebezzen, s magára hagyjon, hogy mindenkitől messze, a távolban, egyedül, magányosan elvérezzen. Nem tudnak, és sokszor nem is akarnak segíteni a bánaton, a fájdalmon se barátaink, se szeretteink… próbálkoznak, de mindhiába, ezt a szenvedést magunknak kell megoldani, s csak vigaszt lelhetünk másokban, de megoldást nem.  Nem tagadom, én is okoztam már fájdalmat másoknak, s sokszor meg is bántam tetteim, szavaim, de volt, hogy megkönnyebbültem. Fájdalmas az élet is maga, hiszen a csalódások mindig utolérnek, s megtalálnak.

      Fájdalomra az igazi gyógyír? A Felejtés, de kérdem én, hogy felejtsen az ember, ha csak ara tud gondolni, hogy szíve, s lelke romokban hever, szenved, s nem látja jövőjét… Túl kell lépni, meg kell ragadni azt az egyetlenszalmaszálat , mit az élet felén nyújt, s ki kell lépnünk a múlt árnyékából, hogy az új élet megtaláljon minket.

Fájdalom az, mikor szíved összeszorul, könnyezik szemed, sóvárogsz, s értelmet keresel az értelmetlen összefüggésekben, úgy érzed nincs tovább, elveszett belőled valami, mi már nem jön vissza. De tévedsz, ha ezt gondolod, reménykedni kell… igaz a heg örökre ott marad szíveden, de ez is csak erőt ad neked, hogy újrakezd…

2006.