Büszke gyermek

Különös téli éjszaka volt,
Fényesen ragyogott a Hold,
A gyermek a szobájában feküdt,
S zavaros gondolataiba merült.

Nem kellhetett ki az ágyból,
Nem nézhetett ki szobája ablakából,
Csak feküdt, szinte mereven,
Nem csodálhatta a hulló pelyheket!

Szobájában a fényt gyertya adta,
Kis zugát halványan világította,
Csak nézte a plafonon játszó bogarakat,
Mik a téltől félve bent maradtak.

Meleg dunyhák közt feküdt teste,
Hogy melegen tartsa őt az este,
Hideg volt kint, s bent a lakásban,
Nem égett a kandalló a kis szobában.

Arcán csurgott végig verejtéke,
Testében izzott forró vére,
Arcára volt írva minden fájdalom,
Minden, mi kínzó rágalom.

Anyja lépett be a szobába,
Borogatást hozott fia arcára,
Ezzel próbálta hűteni törékeny testét,
Szavaival ápolta érzékeny lelkét.

Csurgott a verejtéke, de a hideg rázta,
A halál felé vezető utat járta,
Egy kis csíny, mennyi bajt okozhat,
Kínzó szenvedést, fájdalmat hozhat.

“Anya, nemsokára meghalok?
Félek, én nem akarok!”
Anyjában végigszaladt a gondolat,
Lehet nemsokára egyedül maradhat!

Könnybe burkolódzott kék szeme,
S ezt súgta édes fia kis fülébe:
“Nem fiam, meglátod, jobban leszel,
A szeretet minket féltve ölel!”

Összeborultak, s már együtt sírtak,
Könnyeik hadával nem bírtak,
Az anya szorosan átölelte egyetlen gyermekét,
Tán utoljára szoríthatja így kis testét.

“Anya, ugye tudod, nagyon szeretlek! Téged?
Kérlek, ölelj meg, én annyira félek!
Kérlek, soha ne hagyj el soha!”
Remegő szájával ezt suttogta. 

Az anyja nem bírta, kirohant,
Szíve majd összeszakadt,
Nem bírta nézni gyermekét,
Nézni kínzó gyötrelmét.

Tudta jól, tehetetlen,
Nem bírt tenni a betegség ellen,
Tudta, végig kell nézne.
Fia eltávozik egy örök életre.

Erőt vett magán a szomorú anya,
Gyermekét nem szabad magára hagynia,
Odament fiához, simogatta,
S halkan a fülébe suttogta:

“Ne félj fiam, mindig veled leszek,
Én soha el nem veszítelek,
Követlek én, bármerre mész,
Követlek, bármely útra is térsz!

Nem lesz úgy perc, ne lássalak,
Nem lesz óra, na halljalak,
Nem lesz soha, nem fogom kezed,
Mert örökre ott leszek veled!”

Megfogta kezét, szorosan,
Forró volt, mint tűz a kazalban,
A gyermek belenézett anyja könnyes szemébe,
Őszinte vallomásnak készült elébe:

“Anyám, ki életet adtál nekem,
És mindig fogtad két kezem,
Büszke vagyok rád, te vagy az életem,
Bocsáss meg, fájdalmat okozok neked!

Kérlek, ne sírj miattam, nem érdemlem,
Hogy könnyed szemedből értem csepegjen,
Gyere kérlek, hadd öleljelek,
Hadd mondjam el, mennyire szeretlek!”

Lassan halványodott a gyertya fénye,
Uralkodott már az éj sötétje,
Hideg szellő tört be a szobába,
Fekete holló szállt a havas párkányra.

Mindketten tudták, itt az idő,
Tudták már, mit hoz a jövő,
A gyertyák elaludtak hirtelen!
Oh, a világ, miért ily kegyetlen?

A gyermek már nem szorította anyja kezét,
Anyja már nem érezte fia forró leheltét,
Csönd lett a szobában, üresség szívében,
Csak ült némán a rideg sötétben.

Könnyei lassan peregtek arcáról,
Szívesen ordítana kínzó fájdalmáról,
De egyedül volt már, senki nem hallgatta,
Nem érdekelt már senkit fojtó bánata.

Ígéretet tett fiának, soha nem hagyja egyedül,
Elővett egy üveget, s kortyolt a méregből,
Egy mondat hallatszott még ki száján:
“Megyek hozzád angyal szárnyán!”