|
Tétlenség
Van egy olyan rossz érzés,
Mely maga után vonz sok kérdést,
Ez az érzés a tétlenség,
Mikor magába szív a sötét mélység.
Ez az érzés, mi nyomaszt téged,
Múltból előbújnak régi képek,
Nem emlékszel rosszra, csak a jóra,
Csak az együtt töltött szép napokra.
Ilyenkor felejted a gondokat,
S kering benned egy gondolat,
Mi lesz veled, ha nem lesz több boldog nap,
Mert az élettől több esélyt nem kap.
Alig tudsz, de ránézel,
Könnybe lábadt szemekkel,
Megfogod kis fehér kezét,
Majd egy imát mondasz életéért.
Nem bírod nézni, hogy vétlen,
Te meg csak ott ülsz tétlen,
Kirohansz a fehér teremből,
S könny folyik szemedből.
Remegő kezekkel rágyújtasz,
S az érzés, úgy nyomaszt,
Segíteni akarsz, de nem tudsz,
A gondok elől elfutni nem tudsz.
Erőt veszel magadon, s visszamész,
A fehér terembe belépni félsz,
Félsz, hogy könnyed megint kifakad,
S Te teljesen elhagyod magad.
Odamész mozdulatlan testéhez,
Fejed lehajtod kis kezéhez,
Lehunyod szemed csendesen,
S Te cirógatod kedvesen.
Nem kell látnod, érzed, hogy szenved,
Hisz oly erősen szorítja kezed,
Oly fáradt vagy, hogy nem bírod,
S szemed estére lehunyod.
Reggel, mikor megérint az első napsugár,
S vörös színben játszik a táj,
Ránézel szerelmedre, ahogy ott fekszik,
S gyönyörű kék szeme, lassan kinyílik.
Elmúlik a sok gond,
Mikor e szót hallod,
Mit érzéki hangján kiejtett,
E szó, a SZERETLEK!
2003. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
