Víg melódia
Kacaj töri meg az éjszaka csendjét, Az utca komoly, rideg esti rendjét, Valaki vígan kacag, nevet az éjszakába, Vakon bele a vak homályba.
Nevet, mi olyan, mint ördögi kacaj, Mint sátán, ha megesik a baj. Nevet, üvölt önfeledt, Nem látja senki lent.
Elbújik az éj leple alatt,
Szívéből a kacaj, csak fakadt, Szüntelen, folyton folyvást, Kacagja felénk az áldást.
A kihalt utcán rohanva nevet, Örült tán, bolond lehet? Kínzó kacaj ez, valami lelkét, Nyomasztja, s sorvasztja szívét.
Sírás hangja hallatszik a kacaj között, A sötét árnyak leple mögött. Kacag, s közbe sír, milyen lélek ez? Ki sírva bolondságot tesz.
Hatalmas bánat nyomja aprócska szívét, Nem hagyja nyugodni földi létét, Egy gondolat, hogy egyedül maradt, S a gondok elől elszaladt.
Kacag a sors kegyetlen fintorán, Hogy őt csak nézte bambán, Aztán az egyik percről a másikra, Átkot hozott reája!
Magán kacag, hogy ily ostoba, Mert hogy buta, s otromba, Megunta hogy csak játék az élet, S búcsút mond néktek.
Nem kacag, síri csend lett hírtelen, S az idő oly végtelen, Holtan esett össze a kacagó ember, Mert a gondokkal szembenézni nem mert.
Holtan esett össze, nem törődtek vele,
Nem fogta kezét Isten keze, Elhagyta örült lelke egy világot, Sírjára nem visz senki se virágot.
2005.
|