Elbújik az éj leple alatt,
Szívéből a kacaj, csak fakadt,
Szüntelen, folyton folyvást,
Kacagja felénk az áldást.

A kihalt utcán rohanva nevet,
Örült tán, bolond lehet?
Kínzó kacaj ez, valami lelkét,
Nyomasztja, s sorvasztja szívét.

Sírás hangja hallatszik a kacaj között,
A sötét árnyak leple mögött.
Kacag, s közbe sír, milyen lélek ez?
Ki sírva bolondságot tesz.

Hatalmas bánat nyomja aprócska szívét,
Nem hagyja nyugodni földi létét,
Egy gondolat, hogy egyedül maradt,
S a gondok elől elszaladt.

Kacag a sors kegyetlen fintorán,
Hogy őt csak nézte bambán,
Aztán az egyik percről a másikra,
Átkot hozott reája!

Magán kacag, hogy ily ostoba,
Mert hogy buta, s otromba,
Megunta hogy csak játék az élet,
S búcsút mond néktek.

Nem kacag, síri csend lett hírtelen,
S az idő oly végtelen,
Holtan esett össze a kacagó ember,
Mert a gondokkal szembenézni nem mert.

Holtan esett össze, nem törődtek vele,
Nem fogta kezét Isten keze,
Elhagyta örült lelke egy világot,
Sírjára nem visz senki se virágot.