Az erdőt kérvén

Vége van a nyárnak,
Hűvös szelek járnak,
A táj színpompában játszik,
A távolban egy léghajó látszik.
Barna, sárga, fekete.
Pont olyan, mint a táj színe.

A távoli homályban előbúj egy torony,
Én az erdőben barangolom,
Harang töri meg az erdő csendjét,
Egy felhő az ég kék fényét,
Sétálok egyedül, magamban,
Senki nincs közel, s távolban.

Egyedül vagyok és gondolkodom,
Kezemben a képed tartom,
Leülök egy kőre a vízpart mentén,
Az erdőtől egy választ kérvén,
Tölgyfa árnyékában meghúzom magam,
Szememből a könny lassan kifakad.

Nézem, hogy a Duna lassan folyik,
Hogy a mókus a fán játszik,
Nézem, hogy a barna levelek,
S a kis bárányfellegek,
Szállnak együtt a széllel,
S lassan leszáll a sötét éjjel.

Kúszik lefelé a fényes Nap,
De az erdő választ nem ad,
Hallgat az erdő, s a kopár táj,
Hallgatok én is, mert nagyon fáj,
Az ég kékből vörösre váltott,
A táj hangulata is megváltozott.

Csend lett újra hirtelen,
Lényemen eluralkodik a félelem,
Köd ereszkedik alá a tájon,
Érzem, kissé fázom,
Elindulok, lassan megyek,
De kiutat az erdőből nem lelek.

Keresztül, kasul járok ez erdőben,
Csak ő jár bódult eszemben,
Képed még mindig kezemben tartom,
A kiutat keresve fel nem adom,
Nehezen, de meglelem a kiutat,
De a kérdés nyitottan nem marad.

Hazafele az utcán, a sűrű ködben,
Az utcai lámpák halovány fényében,
Megállok, s kezem összeteszem,
Majd a képed széttépem,
Szememből a könny cseperegni kezd,
Lelkem romokban, de idővel mindent feled.

2003.