Öntudat

         Ülök a kisvárosi lakásom egyik szobájában, könyökölök az asztalon, egyikkezemben cigaretta. Gomolyogva száll a füst arcom előtt, nem gondolkodok semmin, csak úgy vagyok, bámulok a semmibe… Nézem a tükörképem, ahogyan visszatükröződik az ablakon arcom, mit megvilágít az asztalra kitett gyertya fénye.

         Gondolkodtál már el azon, hogy miért pont ebben a testben vagy? Úgy értem, hogy miért az vagy, aki, s nem más… Vagy gondolkodtál már el azon, hogy te  miért onnan bentről, a két szemeden át látod a világot? Nézem a tükörképem, borostás arcom, karikás szemeim, fáradt tekintet, ennyit látok. Látom magam, de azt már nem tudom, hogy ismerem e magam valójában, vagy csak azt hiszem.

         Ki vagyok én? – teszem fel magamban a kérdést, de válaszolni nem tudok rá, néma csend van fejemben., csak egy-két kósza gondolat, mi néha megzavarja az állóvizet. Most így hirtelen belém hasított az az érzés, vagyis inkább gondolat, amitől elborzadtam, nem is tudom, ki vagyok valójában. Azt hiszem, hogy talán az ember soha nem ismerheti meg önmagát, mindig, minden egyes tettünkkel egy lépést teszünk a megismerés felé, de azzal a lépéssel ezernyi újabb kérdést merül fel, mire választ kell adnunk. A világ körforgása, egy kör, miben csak futod és futod a köröket, de sosincs vége, hiszen eleje sincsen. Talán csak a halál pillanatában, halálos ágyunkon feküdve jövünk rá arra, hogy kik is voltunk valójában, de változtatni már nem tudunk, az időnk nem hagy minket, csak a megbocsátás, s a bocsánat kérése marad meg nekünk.

Életünk olyan, mint egy kirakós játék. Születésünktől kezdve rakjuk sorba, illesztjük egymáshoz a darabokat, az idő elteltével egyre jobban kirajzolódik a kép, az öntudatunk, de még nem tiszta minden részlet, majd az utolsó képdarab helyrerakásával kitisztul a kép. Kitisztul a kép, egyetlen pillantást vetünk rá, s vége, már csak emlékek leszünk, ahogyan tetteink is…

2006.