Tavasz

Eljött a tavasz, nyílnak a virágok,

Ez az az évszak, mit annyira imádok,

Nyílnak a virágok, a fák rügyeznek,

Hóvirág nyílik, mit gyorsan leszednek.

Sétálok egy kis erdőben,

Egy illat száll a levegőben,

Ez az az illat, mit annyira imádok,

Ha nyílnak a tavaszi szép virágok.

Az erdő felébredt téli álmából,

Erőt merítenek a nyári Nap sugarából,

Hajnal van, s a zúzmara helyett,

A harmat, mi a fákon megjelent.

Látom, hogy az erdő ébredezik,

S azt, hogy ily csodás létezik,

Felnézek a gyönyörű kék égre,

Nem láttam ilyet, már vagy fél éve.

Boldog szívvel az erdőt járom,

Egy pillangóval játszom,

Kacérkodik velem önfeledt,

Mert szabadnak született.

Madarak hangja töri meg az erdő csendjét,

Majd rajuk elborítja az ég kékjét,

Ezrével jöttek, hogy tavasz, s ősz között,

Boldogítsanak minket, fejünk fölött.

Hisz mikor arra ébredek,

Hogy egy kismadár csipereg,

Boldog lesz, s felvidul lelkem,

Mert egy kismadár dalára keltem.

Sétálok a tó partján,

Színe még oly halovány,

Mert még a nap sincs fent az égen,

De már vöröses, olyan, mint régen. 

Nézem, hogy a kis patak,

Töltögeti a hatalmas tavat,

Gyönyörű a táj, szavakkal leírni nem lehet,

Nincs rá szó, se hang, se képzelet.

Leülök egy kőre a vízpart mentén,

Kiskacsák úsznak a nádas szélén,

Anyuk mögött hat csibe,

Lassan úsznak ide.

Lassan a Nap is előbújik,

S a tó aranyszínben játszik,

Ahogy megérint az első napsugár,

Rájövök, felkelni nem volt kár.

Nézem, hogy a gyenge szellő,

S egy elhajított kis kő,

A tó vizét megzargatja,

De ezt hamar abbahagyja.

Újra csendes a tó vize,

Érkezik két őzike,

Ügyet sem vetnek arra,

Hogy én ott vagyok balra.

Megállnak a tópart mellett,

A hűsítő vízből isznak egyet,

Rám néznek hatalmas barna szemekkel,

Majd továbbmennek kis félelemmel.

Idegen vagyok e csodás világban,

Csak fekszem az árnyékban,

Egy tölgyfa ad nekem menedéket,

Mert a felkelt Nap, úgy éget.

A tó víztükrén,

A csillogó napfény,

Elvakít engem,

Innen el kell mennem.

Besétálok az erdő sűrűjébe,

A Nap nem süt be, csak szűrve,

A homályban sétálok egymagam,

Senki nincs közel, s távolban.

Hisz oly erősen süt a Nap,

Még a gyík is napszúrást kap,

Én is árnyékot keresek,

Majd a fűbe újra lefekszek.

Az erdő csöndes, nyugodt,

Csak pár méhecske dolgozott,

Egyik virágról a másikra,

Munkát ne hagyjanak másnapra.

Lenézek a barna földre,

Hol ezernyi hangya sürögve,

Dolgozik körülöttem,

S egy fakopács van fölöttem.

Kiráz a hideg,

Még a fa is beleremeg,

Mikor hosszú csőre,

Beleváj a fatörzsbe.

A Nap az égen kúszik lefele,

Kicsordul a fa könnye,

Ahogy a fakopács csőre,

Belemélyedt a fatörzsbe.

Az erdő újra ébredezik,

Hisz a Nap már lefelé kúszik,

Felkelek a védő árnyékból,

Egy harang szól a távolból.

A madarak újra szállnak,

Zsákmányra vadásznak,

Közben a Nap lefele,

Lassan bújik a hegyek fele.

Lassan elindulok, merre jöttem,

Az ég rózsaszín felettem,

Még fent van a napkorong,

De az ég délről borong.

Visszatérek a tó mellé,

Hogy megnézzem a naplementét,

Az ég gyönyörű színei,

Olyan, mint színes virágok mezei.

Lassan a Nap eltűnik,

Pár kacsa még fürdőzik,

S délről egyre közelebb,

Lopóznak a sötét fellegek.

Még egy utolsó pillantást vetek a tájra,

Mielőtt elvész a homályba,

Tavaszi zápor jön erre,

S az eső cseperedni kezde.

Fellélegzik az erdő,

Hogy megjött az eső,

Hisz egy meleg nap után,

Felfrissülést hoz tán.

Kiérek s sűrű erdőből,

Eső hull a felhőből,

Arcomon a csepp végigpereg,

Az egész testem beleremeg.

Mikor a sötét felhőből,

Dörgés csap ki, a mennyből,

Egy pillanatra a sötét táj,

Világossá vált az erdei homály.

Az erdő nyugtalan,

Olyan, mint egy katlan,

Az állatok ijedtek,

Menedékből kijönni nem mernek.

S ahogy sétálok a kihalt utcán,

Közben az eső zuhog rám,

Visszagondolok e csodás napra,

Visszatérek majd napról napra.

Beérek a kis házba,

Mi menedéket nyújt mára,

Első lépéseim az ablakhoz vezetnek,

Mi az erdőre néz, s nem feledtet.

Kicsit fáradtan fekszem az ágyba,

S majd visszatérek álmomba,

Arra a csodás tájra,

Hol oly boldog voltam ma.

2003.