Nyissátok ki szemetek

Kitaszítottként élni, mégis boldogan,

Korlátok közt, magányos sorsomban,

Alkotok, s elveszek a gondolatokban.

Nézem, fájó arcok, kik mellettem állnak,

Leláncolva, téves szabadságban szállnak,

S korlátok közé taszítva, várnak, s várnak.

Nem tudják ők se, lesz e még szabadság,

Vagy elnyeli őket is, e kínzó boldogság,

Korlátok közé zárt, állandó hazugság.

Néznek, nyúlnának kifelé, nem tudnak,

Szűk résen, levegőt is csak alig kapnak,

Hallod te is? Egy elveszett lelket siratnak.

Kínzó, fájó gyötrelem hazug életük értelme,

Nincsen már remény, az igaz, s szép életre,

Korlátok közt élni, vakon, s várni a végzetre.

Nekem sikerült, én szabad vagyok már,

De szívem mégis, a raboskodók miatt fáj,

Kínzó gyötrelem, szörnyű a benti táj.

De ők akarták, s lecsukták fáradt szemüket,

Nem hitték, hogy már rég eladták lelküket,

S most érzik hazugsággal átitatott létüket.

Nyissátok ki szemetek, döntsetek korlátot,

Érezzétek ti is, e valódi, boldog szabadságot,

A porba tiport korlátot, magatok mögött hagyjátok!

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján