Tavaszi enyhe délután,
Kinézek a szobám ablakán,
Gyönyörűen süt a tavaszi Nap,
De jő egy sötét felhőhad.

Lassan, vészjóslón jön felém,
S a zord fellegeket mérvén,
Becsukok minden ablakot,
Majd gyorsan visszarohanok.

Nézem tovább a sötét felleget,
Majd egész testem beleremeg,
Mikor a felhők közül,
Villám csap ki, üdvözül.

Még süt a Nap a kék égen,
Menekülni nem tud, vétlen,
Majd fényes testét betakarja,
Sötét felhők növekvő hada.

Homály ereszkedik alá a tájon,
Nem tudom miért, a vihart várom,
Vészjóslón elsötétül minden,
Menekülésem nincs innen.

A sötét fellegek,
Elborítják az eget,
Feltámad a viharos szél,
S állatok ezre fél.

Érzik a veszélyt, mely közeledik,
A táj néma, semmi nem hallik,
Csak a zöld zizegve zörgő levelek,
Mely zord zene füleknek.

Lassan, a sötét felhő közeleg,
Lehűlt a levegő, elszállt a meleg,
Elkezd cseperegni az eső,
A felhőből kicsap a mennykő.

Egyre sűrűben csapkodnak,
Tán az istenek hadakoznak,
Egyre hangosabban szólnak,
Mert dűlőre nem jutnak.

Most mindennek hálát adok,
Fedél nélkül nem hagyott,
Mert eleredt a jégeső,
Fehér lett a szürke felhő.

Hatalmas jégszemek esnek,
Az állatok menedéket keresnek,
Majd a jeget tavaszi zápor váltja,
Mely felfrissülést hoz mára.

Zuhog az eső,
S a sötét felhő,
Lassan tovább áll,
Fellélegzik a táj.

Az eső már csak csöpörög,
Az ég is távolból dörög,
Már az ég se sötét, halovány,
A táj se néz már oly mogorván.

Felhők közül kibújik a Nap,
Mi meleget, s jókedvet ad,
Az első napsugár játéka,
A kismadarak szép dallama.