Öröm-fehér, pokol-fekete

Azt hiszem, csak félek szembenézni a valósággal. És avval a ténnyel is, hogy valójában nincs szüksége rám. Hiába gondolom végig újra meg újra, mindig ugyanaz a következtetés.

Próbálok pártatlan maradni, minden erőmmel nem belezúgni. De az a tény, hogy neki ez akarat és önfegyelmezés nélkül megy, kétségbe ejt.

És akkor látom a jelent. Azt, hogy képes lennék feladni magamat, ha akarna. Tudom, hogy tanultam a múlt elvesztett játszmáiból, de megtenném, bizonyos keretek közé szorítva.

Megváltozni nem akarok. És nem is fogok! Már becsülni tudom az életem annyira, hogy kiálljak magamért. Egy ilyen helyzetben akaratból és muszájból. De nem szívből. Csak agyból.

Ha így nem kellek, hagyjon el! Hagyjon békén! Vagy fogadjon el, és szeressen belém!

Nem vált mindeggyé, de történjen meg valamelyik! Már elegem van az időhúzásokból! A sakkokból, amiket ki kell védenem. Mattot akarok már adni neki. Magamnak is. Legyen a végeredmény áhított öröm-fehér, vagy a következő pokol-fekete.

(2007. június 9.)