Zongoraszív
Elhallgat az apró zaj,
Nem hallik zongorahang.
Pihennek a fekete-fehér billentyűk,
Még a Képzelet is eltűnt mellőlük.
Por lepi be lassan a hangolót.
Fogja majd valaki a porfogót?
Újítja majd valaki a letört billentyűt,
Az átkozottul csendes lelkületűt?
Ha nem szólal meg a zongora,
S nem játszik a Képzelet rajta,
Lesz valaki, ki felfigyel rája,
Kinek tetszik néma suttogása?
Mert zongora-képében a boldogság ült,
Hallgatásnál szomorú szív nem hevül.
Nincsen, aki boldoggá változtassa,
Egyedül viszi magányos életét tova.
S ha egyszer megszólalna, az miért lenne?
Kit dobogtatna meg telítetlensége?
Ki lelne szépséget e két színben,
Mi a térben millió másikat életre kelt?
Azt szeretném…
Szólaljon meg újra a hang!
Zengjen, dübörögjön, legyen vad!
Verjen a szíve, lelke újra egyként!
Adja vissza egy Képzelet a fényét!
Játszon megint rajta az álnok,
A mosolygó, csalfa, gaz vándor!
Zengjen a dal szíve szárnyán!
Repüljön Képzelete karján!
Zengjen a dal szíve szárnyán!
Repüljön Képzelete karján!
(2007. március 2.)
|