Zongoraszív

Elhallgat az apró zaj,

Nem hallik zongorahang.

Pihennek a fekete-fehér billentyűk,

Még a Képzelet is eltűnt mellőlük.

Por lepi be lassan a hangolót.

Fogja majd valaki a porfogót?

Újítja majd valaki a letört billentyűt,

Az átkozottul csendes lelkületűt?

Ha nem szólal meg a zongora,

S nem játszik a Képzelet rajta,

Lesz valaki, ki felfigyel rája,

Kinek tetszik néma suttogása?

Mert zongora-képében a boldogság ült,

Hallgatásnál szomorú szív nem hevül.

Nincsen, aki boldoggá változtassa,

Egyedül viszi magányos életét tova.

S ha egyszer megszólalna, az miért lenne?

Kit dobogtatna meg telítetlensége?

Ki lelne szépséget e két színben,

Mi a térben millió másikat életre kelt?

Azt szeretném…

Szólaljon meg újra a hang!

Zengjen, dübörögjön, legyen vad!

Verjen a szíve, lelke újra egyként!

Adja vissza egy Képzelet a fényét!

Játszon megint rajta az álnok,

A mosolygó, csalfa, gaz vándor!

Zengjen a dal szíve szárnyán!

Repüljön Képzelete karján!

Zengjen a dal szíve szárnyán!

Repüljön Képzelete karján!

(2007. március 2.)