És csak ülök. Nézek magam elé. Kortyolgatok. Aztán melankóliába esek. Zuhanok a gondolatokba, az érzésekbe. Amik nincsenek, de lehetnének. Amikhez előbb a múlt árnyait kéne ketrecükből kiszabadítani. Elengedni. Emlékezni rájuk, de békén hagyni őket. Had nyugodjanak. Hogy eltűnjön a rám ragasztott bélyeg, amit okoztak. Nekem. Az én szememben. És kortyolgatok. És gondolkodok.

Vajon milyen lenne az élet, ha a történtek nem történnek? Vajon milyen a jövő, amit számomra szőnek az Ismeretlenek?

Olyan kérdések, amik létemet befolyásolják. Mint az, hogy boldog vagyok-e.

És valóban… Mi a boldogság? Ha elfogadom önmagam? Ha semmi sem hiányzik?