Noheppiending

Kiáltok. Mást nem tudok. Vége lett.

És én csak kiáltok.

Mindig megígérem, hogy többé nem kerülök padlóra. És mégis sikerül egy kicsit.

Aztán sírok, és újra megígérem, hogy nem zuhanok.

Akkor már nem érdekel, hogy mi volt, mi történt. Már nem érdekel, hogy ő van, én vagyok, de mi sose léteztünk. Csak múljon. Csak ne érezzek. Csak ne lássam őt. Csak ellenállni tudjak, ha mégis találkozunk.

És tudom, hogy hazudok. Magamnak. Mert zuhanni fogok. Méghozzá Vele. Képtelenségnek tűnik elszakadni. Nem megy. Mástól ment. Bárki lehetett, aki itt hagy, akinek nem kellek. Nem látom azt az életet, aminek valahogy ne lenne ő is a része.

De akkor sem fogok megállni. Nem fogok tétlenül várni rá. Hagyott kiszállni, és ezzel megmutatta azt, amit nem mert kimondani.

Hiányozni fog az életemből. Mert pótolhatatlan.

Ki kellett szállni... Mi nem léteztünk...

Ő él, én csak kiáltok teli torokból…

(2007. június 23.)